Egy elfeledett grófnő otthona

Szerző: Szuhai Barbara | 2020. dec. 28. | Blog

Zuglóban járunk ismét, annak is az Erzsébetvároshoz legközelebb eső részén. Csendes kertváros húzódik a Liget határán. A Dózsa György út – Ajtósi Dürer sor – Stefánia és a Thököly út határolja, és szemben a felsorolt főútvonalakkal, csöndes szigetet képez, árnyas fáival, régi villáival oázis szerű kertváros ez itt, mintha nem is a zajos főváros közepén lennénk.

A mai Zugló egészen 1935-ig Erzsébetvároshoz tartozott, sok zuglói azóta sem tartja ezt a részt „igazán zuglóinak.” Pedig a város egyik legjobb hírű gimnáziuma, a régi Pesti Izraelita Hitközség Alapítványi Főgimnáziuma, 1959 óta Radnóti Miklós nevét viselő iskola emeli a környék fényét lassan száz éve.

A környék a huszadik század legelején épült ki, az első nagy építkezés Park Club volt a Stefánián, 1895 május elsején volt az ünnepélyes átadás, az első magánház 1899-es, utána egyik villa, társas villa épült a másik után. A fő stílus persze a szecesszió, de van pár neobarokk, és premodern, későbbi Bauhaus épület is, egyik szebb, mint a másik.

A most kiemelt villa csendes kis keresztutcája 1899-ben kapta meg Izsó Miklós szobrász nevét, az 5-ös szám a leghíresebb ház, Malonyay-villa néven ismert. Különös, dupla homlokzata elüt a többi háztól, már a kerítés is figyelemre méltó.

Malonyay Dezső író volt, tanár, néprajzkutató, művészettörténész, 1896-tól ő volt Munkácsy Mihály titkára, s vette leltárba Munkácsy párizsi műtermének állományát. Ő kérte fel a huszadik század elejének briliáns tehetségű, fiatalon meghalt építészét, Lajta Bélát, hogy számára családi házat tervezzen. A ház ötvözi az angol, úgynevezett Free Style stílusát az erdélyi magyar stílusjegyekkel, de még a századelő finn építészet hatásai is megfigyelhetőek. A rövid életű, 1908 és 1911 közt, Málnai Béla szerkszetésében megjelent, gyönyörű kivitelű folyóirat, A Ház hasábjain olvashatóak Lajta Béla tanácsai Malonyaynak: „Nyáron nem kell Svájcba menni, télen nem kell Egyiptomban kódorogni (…) spórolni kell.” Mert, hogy Malonyay írta később: „könnyű az építész dolga, ha valamelyik Eszterházynak épít – de tessék magyar írónak építeni..” Az író kis házat képzelt el a sok, szép gyümölcsfával büszkélkedő, pesti telkére, amely magyaros stílusú, de angol kényelemmel épül, „kicsi, csendes ház, káposztaszag és gyereksírás nélkül”, ami a bérházban való élet realitására utal a saját házzal szemben. A ház aztán nem lett kicsi, sőt. Két különálló szárnnyal, két szinttel, szintenként 6-6 szobával épült meg, tetején tágas terasszal, amit aztán az írót követő tulajdonos épít majd be. Az elkészült ház homlokzatának friss vakolatába az „Eb ura fakó” felirat került, ugyanezzel a címmel írt Malonyay szellemes novellát az építkezés kalandjairól.

Az első tervek 1905-ben készültek, a módosítottak 1906-ban. Már 1909-ben eladta szegény Malonyay Dezső szép házát, és itt a legtöbb leírás véget is ér, pedig szerintem a történet épphogy itt kezdődik.

Az új tulajdonos gróf Haller Györgyné született gróf Bethlen Ilona, Bethlen István későbbi miniszterelnök húga. Ő, illetve leszármazottjai lakták a házat végig, amíg csak lehetett, az 1944-es összeírások szerint még biztos, valószínűleg tőlük vették aztán el az államosításkor.

A nürnbergi származású Hallerek a XV. században jelentek meg Erdélyben, ősi fészkük a Marosvásárhelytől 19km-re fekvő Kerelőszentpálon volt. Itt, az 1760-ban épült barokk kastélyukban töltötték a nyarakat, téli, pesti otthonnak vehették a zuglói villát. Kerelőszentpálon gróf Bethlen Ilona híresen szép parkot építtetett, messze földön csodájára jártak az ötven holdon létrehozott valóságos tündérkertnek. 1890-ben kezdte gyönyörű kertje kiépítését, a park virágkora Ilona grófnő halálát követő 1930-as évekre tehető. Ritka díszfák, végeláthatatlan virágos kertek, mesterséges tavak, mocsarak, csobogók hidakkal, fenyvessel, virágházzal, gyerekházzal, teniszpályákkal méltó keretbe foglalták a gödöllői Grassalkovich-kastéllyal nagyjából egyidős, és azzal több közös vonást mutató kastélyt. Ugyan mindkét családnak, a Hallereknek és a Bethleneknek is voltak családi temetkezési helyeik, kérésének megfelelően Bethlen Ilonát itt, szeretett kertjében temették el 1924-ben.

A háború utáni keserves évek az erdélyi nemességet sem kímélték meg sanyarú sorsuktól. Már 1945-ben megkezdődött a kastély módszeres kifosztása. Előbb a visszavonuló orosz csapatok, majd a helyi lakosság tizedelte meg a kastély kincseit. A földreformnak köszönhetően összezsugorodott birtok, a kastély sérülései és kifosztása ellenére is talpon maradt Haller György és Bethlen Ilona fia, Haller István gróf, és dacára a hatóság folyamatos vegzálásának, a kastély 3 szobájában meghúzódva kitartottak az utolsó pillanatig. A rémálom napját 1949 hozta el, március másodikának dermesztő hideg éjjelén dobták ki a Haller családot kerelőszentpáli otthonukból. Haller István gróf kényszerlakhelyéül egy marosvásárhelyi vizes pincét jelöltek ki, feleségét Erzsébetvárosba vitték, ahol betongyári munkás lett. Csak 14 év(!) múlva, 1963-ban egyesülhetett a család a változatlanul nem embernek való pincelakásban. 1967-ben hosszas vegzatúra árán volt képes a házaspár Németországba költözni, Münchenből segítették Erdélyben maradt lányukat, Haller Ilona Katalint, aki Harmath Ferenc feleségeként élt tovább szülőföldjén, és Géza fiúkat, aki Budapesten, majd Gödöllőn dolgozott agrármérnökként. A hajdan meseszép kerelőszentpáli kastélyt lerombolták, messze földön híres parkját felszántották. És, ha még ez nem lett volna elég, egy lelkes román sztahanovista traktorral lerombolta Bethlen Ilona parkban álló síremlékét, annak romjait beszántotta, hogy helyére betonút kerülhessen, a földdel tette egyenlővé. Mindezt olyan hatékonyan, hogy amikor a grófnő leszármazottjai az 1993-ban meg akarták keresni a földi maradványokat, markológéppel kellett átforgatniuk a földet, hogy a szétszórt csontokat és a síremlék romjait megtalálják.