Na, ezzel a házzal is régóta szemezek. Vagyis inkább a kapujával. Kovácsoltvas, kicsit
szecessziós, kicsit mégse, ovális virágözön, szürkére festve, reménytelenül lerohadt állapotban.
Pedig a hely frekventált, gyakorlatilag az ország szíve, az Országháztól lépésnyire. A kapu fölött
mintha hímezve lenne, matyóra hajazó vakolatdísz várja hősiesen sorsa jobbra fordulását. Napi
szinten látom, és bár sok benne az iroda, évek teltek el, mire végre nyitvatartási időben, gyalog
jártam arra, és be tudtam surranni. Szokás szerint leesett az állam.
A padló. A kilincseken kívül a legbeszédesebbek a padlóburkolatok, legtovább, hősiesen
érintetlenül megmaradók, mesélők….kivéve persze intenzív rombolás esetén. Esetünkben
ittfelejtődött a napsárga kövezet, a félsötétben felragyog, ahogy az elképedt látogató beesik –
már aki az ilyesmit észreveszi. Tovább kicsit angolos előtér, mi meglepően kicsi, szűk, de
díszlépcső-gyanús lépcsőházba fordul.
És lőn. A levéltári, réges-régi tervek szerint ez a ház 3 lépcsőházzal épült, 2 a bérháznak, fő és
cseléd, és egy dísz, ide. Egyik homlokzata, (ez) a Nádor utcára, a másik a Garibaldira néz. Onnan
a bérház nyílt, innen a székház. És aki felmerészkedik a díszlépcsőn, megcsodálhatja egy rég
eltűnt nagyvállalat kovácsoltvas kézjegyét: az ovális rácsdíszen Rimamurányi-Salgótarjáni
Vasmű Rt. neve díszeleg.
Értelemszerűen a virágzó kommunizmusban született pesti polgárnak semmit sem mond a név,
így hát vadászni kénytelen. 🙂
A Rimamurányi-Salgótarjáni Vasmű Rt. az ózdi, salgótarjáni és környékbeli vasművek
összeolvadásából született 1881-ben. A fúziót a Tudományos Akadémia tagja, a sokoldalúan
tehetséges „vasgróf” Andrássy Manó szorgalmazta 1875-ben, ’81-re lett meg a Wiener Bankverein
tőketámogatása, és így születhetett meg Nagy Magyarország nehéziparának egyik zászlóshajója.
Túl azon, hogy az 1880-as évektől évtizedeken át munkát adott Észak-Magyarország ma
munkanélküliséggel küzdő régiójának, a századforduló környékén az ország nyersvas
termelésének és acélgyártásának közel 44%-át produkálta az akkori becenevén „Rima”-ként
ismert vaskohászati mamutvállalat. Ezzel a cég az ország és az iparág harmadik legnagyobb
vállalata volt. Érdekes még, hogy a cég elnöki pozícióját 1892-1902-ig, miniszterelnöki
kinevezéséig Tisza István töltötte be.
De Salgótarjánból nehéz volt a kapcsolattartás a minisztériumokkal, külföldi képviseletekkel,
ezért a vállalat vezérkara egy budapesti székház megépítése mellett döntött. Így épülhetett meg
a vadonatúj Országház szomszédságában a Nádor utcai vezérigazgatóság, és, ugyanazon a
telken, a székházzal egybeépülve a vállalat nyugdíjalapját gazdagító bérház. Ide költözött 1900
-ban az ujjászervezett vezérigazgatóság, és a műszaki igazgatóság a már itt székelő kereskedelmi
igazgatóság mellé, orvosolva a vállalat addigi vidéki elszigeteltségét.
A cég, ahogy az egész ország erősen megrogyott az első világháború után, a trianoni döntés
elvette a felvidéki lelőhelyek és piacok nagyját. De már 1929-re Magyarország nyersvas
termelése a világon a 19., acéltermelésével az előkelő 17. helyet foglalta el, megelőzve ezzel – mai
szemmel hihetetlen módon – Hollandiát, a dél-amerikai országokat, Kínát, Ausztráliát, és kétszer
annyit termeltünk, mint Norvégia, Finnország, Románia és Jugoszlávia együttvéve. (!!)
A második világháború utáni évtizedekben a szándékos, módszeres sorvasztás mára már megszokott
módszereivel, sok év kitartó munkával sikeresen, nyomtalanul tűntették el a fejlődést,
szorgalmat, pláne tehetséget hagyományosan üldöző erők, így a Rima nyomtalanul eltűnt a föld
színéről, emléke, a salgótarjániak kiváló honlapjának hála (www.tarjanikepek.hu) halványan, de
pislákol.
A budapesti székházban ma többek között az ötödik – az ország egyik leggazdagabb – kerületi önkormányzatának valamilyen városüzemeltetési irodái vannak, akiket láthatóan egyáltalán nem zavar a meseszép, jobb sorsra érdemes, frekventált helyen álló épület látványosan ramaty, méltatlan állapota. Eséllyel észre sem veszik. Kár.
Forrás:
Budapest Történeti Levéltár
0 hozzászólás