Ahol Fekete István lakott

Szerző: Szuhai Barbara | 2021. jan. 9. | Blog

„Nem kívánok ragyogást, pénzt, dicsőséget. Csak egy tűzhelyet kívánok. Hívó lámpafényt, meleget azoknak, akiket szeretek. Egy darab kenyeret, csendet, pár halk szót, könyvet és kevés embert. De az aztán Ember legyen.”

Fekete István írta ezt megrázó naplójában, amit Budapest ostroma alatt, 1944 telén vezetett, és amelynek részletei később Tíz szál gyertya című novelláskötetében jelentek meg.

Egy, a halála évében, tán utolsónak készült riport indított el, amit a Magyar Nemzet jelentetett meg, és az Arcanum aranyat érő oldalain érhető el az ilyes kincsek iránt érdeklődőknek. Ott hangzik el többek között, ahogy az író majd’ minden, a magánéletét, munkáját, pesti létét firtató beszélgetéskor, hogy bár valóban a Tárogató utcai Rajnay-villában lakott leghosszabb ideig Budapesten, első lakása nem ezen a környéken volt, hanem a Sas-hegyen. Amely csücske Budapestnek, lévén otthonom bő 40 éve, a szívem közepe, úgyhogy rögtön felkaptam a fejem. A Sas-hegyen lakott Fekete István? Az író? És hol? Melyik oldalán a hegynek, melyik utcában vajon? A régi, sas-hegyi lakás kapcsán elhangzik, egy villában volt, amit lebombáztak, így először úgy tűnt, egy ház hűlt helyét keresem.

Kutatásaim során már találkoztam a környéken Fekete István nevével. A Huszty-villa kapcsán dr. Kosáry Judit emlékezett, hogy az ostrom alatt, mikor a családjuk a Sas-hegy gyomrában anno – és valószínűleg a mai napig – létező bunkerben volt „elszállásolva”, ott volt Fekete István is…De hogy került oda az író, ahová a környékbeli civileket menekítették a bombázások elől? A Huszty-Kosáry család rejtegetett egy csomó, a Sas-hegyhez egyébként nem kötődő írót, történészt, üldözöttet, de nem úgy tűnt, hogy Fekete István alakja így került volna a történetbe. Most megkerestem Judit nénit, aki itt élt 70 évig, és úgy ismeri a környéket, ahogy kevesen, de nem tudott róla, hogy az író valaha is itt lakott volna.

Pedig igen. Tőlük nem is messze.

Konkrétan a Miasszonyunk útja 8-ban volt lakása, amely utca 1953 óta a „Notre Dame” fordításának megfelelő elnevezés helyett a kevésbé klerikális Meredek utca néven ismert. A nyolcas szám a város felöli, északi oldalon áll a régi Notre Dame de Sion, vagyis az Arany János Gimnázium épülete és a Hegyalja út közti lejtőn. A korabeli telefonkönyvek, továbbá az 1956 óta Amerikában élő ifjabb Fekete István szerint 1941-ben költözött a család Ajkáról Pestre, és az 1944 szomorú karácsonya után elszabadult pokol tette lakhatatlanná a lakást. De a ház áll, az alapok, az arányok és némely részletek sejtetik a valószínűleg az 1940-es évek elején készült tervek jó ízlését, de dacára a háborús ostrom utáni felújításnak, ide már – ki tudja, miért – nem költözhetett vissza Fekete István, és ezzel, számomra rejtélyes módon és okból az emléke is teljesen eltűnt innen.

1940 és 1945 közt Fekete István az egyik legismertebb, legsikeresebb és legkeresettebb író volt Magyarországon. 1940-ben a Kisfaludy Társaság tagja lett, és megírta a Hajnalodik című darabját, amit százszor játszottak a Magyar Színházban teltházzal. 1941-ben írta a dr. Kovács István című könyvét, ebből 1942-ben készült film Páger Antal főszereplésével, aki bele is írt néhány, később nagy port vert mondatot. Ez a film lett a magyar filmgyártás egyik legsikeresebb alkotása. Ugyancsak 1942-es a Túlsó part, és a Féltékenység című forgatókönyv, 1943-as az Aranypáva című, szintén filmre szánt munka. Ezek mellett, lévén változatlanul a Földművelésügyi Minisztérium alkalmazottja volt, 1941 és 1948 közt tucatnál több oktatófilmet írt, amelyek szintén rendkívüli népszerűséget jelentettek. Mindezek gyümölcse lehet az a gyönyörű autó, aminek a Miasszonyunk útja 8-as számú villa előtt, békeidőben készült képét a Pinterest oldalán találtam meg.

Fekete István luxus DKW-ja a Miasszonyunk útja 8 előtt

A már említett Magyar Nemzet cikkben, 1970-ben Fekete István felidéz még egy egészen kísérteties jelenetet. Az ostrom elcsendesedésével, amikor visszamerészkedtek lakásuk romjaihoz, döbbenten tapasztalták, hogy már megelőzték őket. Ismeretlenek kipakolták a lakásban fellelhető, a mezőgazdász végzettségű és műveltségű tulajdonos híres kitömött állat gyűjteményét, kihozták a romok alól, és a villa kertjének téli fáira rákötözték őket egyenként. Ez a bizarr látvány búcsúztatta szegényeket szeretett sas-hegyi otthonuktól, és a tudat, hogy 15 év munkája, összes kézirata és minden, amit ez a lakás jelentett, elveszett, örökre.

„A lakás ottmaradt” – emlékezett később az író – tizenöt év minden munkája, álma és eredménye ottmaradt.”

A fedél nélkül maradt írót a két világháború közti ünnepelt színész, Rajnay Gábor fogadta be Tárogató úti villájának akkor éppen üres, tágas földszinti lakásába. 1945-től haláláig lakott itt Fekete István, emlékét tábla őrzi – szemben a Meredek utcával.

A Miasszonyunk utca 8-as háznak rövid, háború előtti, fénykornak nevezhető korszakában – az építés vélhetően 1941-es éve utáni, és az 1944-45-ös ostrom, majd az azt követő kommunista évtizedek sérülései, lakásleválasztásai, átalakításai előtti állapot – élt még itt néhány érdekes ember. Kánya Kálmán nyugalmazott külügyminiszter például.

Mert szemben a helyi legendával, miszerint a nyugalmazott diplomata otthona a Vércse utca 7 alatti, neobarokk villában volt, Kánya Kálmán, bár a villát 1936-ban felépítő Házszövetkezet igazgatótanácsának tagja volt, soha nem lakott ott. Az a ház Kánya Albertnek, Kánya Kálmán egyébként némileg kétes hírű, számos zavaros pénzügyi háttérrel spékelt ingatlan-és egyéb ügyletéről híres unokaöccsének lakása volt, lévén bérvilla, többek között.

Kánya Kálmán egy rendkívül tehetséges, intelligens, és szemben a legtöbb, a második világháború előtt szolgált hivatásos diplomatával nem arisztokrata, hanem polgári származású politikus volt. Nagypapája polgármester volt Sopronban, a papája sikeres ügyvéd. Ő is soproni születésű, bár sokat nem élt a városban.

Diplomatának készült, 1896-ban Konstantinápolyban kezdte pályafutását alkonzulként, majd a Monarchia szentpétervári követségén volt konzul. 1910-miniszteri tanácsos, 1913-tól az Osztrák Magyar Monarchia követe Mexikóvárosban. 1920-25-ig külügyminiszter helyettes, 1925 és 1933 közt berlini nagykövet. 1933 és 1938 közt a Gömbös, a Darányi és az Imrédy kormányokban szolgált külügyminiszterként. Ide, az 1930 és 1953 közt a közeli Notre Dame de Sion zárda és leánynevelő intézethez vezető Miasszonyunk útjának elnevezett utca 8-as száma alá már mint nyugalmazott külügyminiszter költözött.

„Finoman szarkasztikus ajkai óvatosan és előzékenyen formálták a szavakat, melyeknek hatásait szinte nyomasztóan intelligens tekintettel fürkészte” – jegyezte meg róla C.A Macartney angol történész. Mondták róla azt is, ő volt a „politikai szarkazmus mestere”, de kortársai leginkább egy egészen kivételesen kellemetlen embernek írták le. Kollégája, egy időben felettese, a rendkívüli műveltségű arisztokrata polihisztor, gróf Bánffy Miklós hosszan ír róla Huszonöt év című memoárjában:

„Nagyon intelligens. Óriási formai tudással és ügyismerettel. Szerette, (…) hogy függjön tőle mindenki. Rettentően féltek tőle. A ballplatzi múltjából (Ballplatz a Monarchia birodalmi irányításának mindenkori székhelye Bécsben, mely ma a kancellár otthona) hozta magával a nagyhatalmi dölyföt, (…) ez a gőgös önelégültség annál oktalanabb egy kicsi országnál, mint Magyarország. Még Bécsből hozta magával a szerbek gyűlöletét. (…) Ő a típusa a „foglalkozásszerű” diplomatának, a külügyet úgy tekinti, mintha sakk volna. Minden kérdést hűvösen tárgyalt, mintha nem élő milliók boldogulásáról, vagy szenvedéséről lenne szó, hanem algebrai probléma, amit meg kell oldani. (…) Nem szeretett senkit. Rabszolgatartó természete volt, örömére szolgált, ha megtaposhatott valakit.”

1938-ban, dacára hosszas követi létének, maguk a németek szorgalmazták menesztését, mert a német kultúrának ugyan lelkes híve volt, és így a német irányultságnak is, de Hitlerről és rendszeréről lesújtó véleménye volt, amit nem is titkolt nagyon. Szálasi kormányra kerülésekor letartóztatták, Sopronkőhidán tartották fogva, Kállay Miklós és Jávor Pál is emlékezett rá az akkor ott raboskodók közül. Nagybetegen került haza ’44 végén, nem sokkal később, a Sziklakórházban halt meg 1945 február 28-án.

Lévén agglegény, Kánya Kálmán örökösei oldalági rokonai voltak, (Kánya Albert ekkor már külföldön volt) akik a háborút követő közlekedési káosz folytán vidékről csak 1945 októberében jutottak el oda, hogy a volt külügyminiszter hagyatékát felmérjék. 1945-ben két ingatlan volt Kánya Kálmán tulajdonában: egy villa Balatonalmádiban, és a Miasszonyunk utca 8 alatti lakás. Mire a család ideért, őket is megelőzték, szomorú párhuzamban Fekete István történetével. Döbbenetes mértékű rablásról szólnak a korabeli híradások, és ami érdekes, bombázásról, háborús sérülésről egy szót sem említenek.

„Kánya Kálmán külügyminiszter Miasszonyunk útjai és balatonmelléki villáját ismeretlen tettesek oly mértékben kifosztották, hogy csupán a falak maradtak meg. Elvittek a muzeális értékű lakberendezésen kívül 150 darab perzsaszőnyeget, valódi brüsszeli csipkét, arany és ezüst értéktárgyakat, értékpapírokat, többezer kötetes könytárat. Legszerényebb számítások szerint 5 milliárd pengőt tesz ki a veszteség mértéke.” – írta a Világ 1945 októberében.

A család rendőrségi vizsgálatot indított, kétlem, hogy bármilyen eredménnyel. Sejtésem szerint megrendelésre történhetett a betörés, bár az ostrom utáni kaotikus időkben bőven volt lehetőség random rablásokra is. Szegény család megtapasztalhatta, ez a próbatétel csak a kezdet, az elkövetkezendő évtizedek csak fokozták a hasonló hátterű családok fizikai, lelki és szellemi megpróbáltatásait.

Kánya Kálmánt életében sem sokan szerették, azóta a politika különféle bélyegekkel illette, de kétségtelenül történelmi személyiség, Fekete István személyének a magyar irodalomtörténetben elfoglalt szerepe pedig vitathatatlan, generációk nőttek fel könyvein, mindannyiunk kedvenc kisrókája, Vuk a mai meseáradatban is állja a versenyt.