Egy viharvert ékszerdoboz története – Munkácsy Mihály utca 23

Szerző: Szuhai Barbara | 2020. dec. 16. | Blog

A Munkácsy Mihály utca ma is oázis a terézvárosi kőrengetegben, a Podmaniczky utcától az Epreskert északi szélén át árnyas fák kísérik a Benczúr utcáig, mindkét oldalán a viharos huszadik századot is túlélt, egy rég letűnt fénykort idéző villák szegélyezik, és adnak kisvárosi hangulatot egy dübörgő főváros közepén. Az utca, és így a környék leghíresebb háza legutóbbi felújítása óta világos sárga színben pompázik, a Szondi utca sarkán álló, messziről látszó tömbjét a szakirodalom Sonnenberg-házként említi.

A század elején laktak itt persze híres, és kevésbé híres, de érdekes emberek. Például a két háború közti magyar könyvkiadás egyik oszlopa, a Singer és Wolfner Irodalmi Részvénytársaság egyik alapítója, Singer Sándor itt lakott valamelyik szép lakásban az 1916-os lakcímjegyzék szerint.

Itt élt továbbá dr. Egri István okleveles gépészmérnök, az Egri és Fia üzlet tulajdonosa a Rottenbiller utca 28 alatt, ahogy hirdetésük a Magyar Építőművészet 1928-as évjárat 9-es számában több helyen is olvasható. Ő tervezte többek között a Hajós Alfréd jegyezte margitszigeti Sportuszoda gépészetét, és neki volt a legkülönösebb levélpapír fejléce a városban. Történt ugyanis valamikor az 1940-ben, hogy Rottenbiller utcai irodájába bekopogott Scheiber Hugó festő hóna alatt eladásra szánt festményekkel. A modern stílus azonban nem felelt meg a konzervatív mérnök úr ízlésének, de elküldeni sem akarta a látványosan pénz-és megrendelőhiányban szenvedő művészt. Ezért felkérte, tervezze meg Scheiber a gépész tervező iroda grafikai arculatát. Ettől kezdve az Egri és Fia központi fűtés, vízvezeték és csatornázás tervezésére szakosodott irodája Scheiber Hugó tervezte levélpapíron levelezett és tervezett, ezzel is hirdetve saját, és grafikusa munkájának páratlan színvonalát. A közös munka 1940-1952-ig tartott, amikor is az okos és előrelátó mérnök úr, megelőzendő a várható államosítást, felszámolta nagy múltú irodáját.

De vissza a történet kezdetéhez.

A ház építésének éve 1904, a megrendelő bizonyos Sonnenberg Imre kereskedő, a tervező a virágos századelő ünnepelt, a szecesszió jegyében dolgozó építésze, Kőrössy Albert Kálmán.

A ház eredetileg magasföldszint plusz két szintesnek épült, a legalsó szinten egy, összesen nagyjából hatszáz négyzetméteres, évtizedekig az építtető tulajdonos családjának használatában lévő lakással, és még két emelettel, szintenként kettő, egyenként háromszáz négyzetméteres lakrésszel. A földszinti lakáshoz egy, a kert felé nyitott, körülbelül hatvan négyzetméteres veranda épült, az emeleti lakásoknak szintén az árnyas platánok felé néznek kisebb teraszai. Az alagsorban teljes belmagassággal, nagy ablakokkal épültek műhelyeknek, boltoknak alkalmas utcai, illetve udvari pincék, amitől mindig is magasabbnak tűnt a ház.

A homlokzat díszítésére a tervező a szecesszió teljes készlettárát felhasználta: virágos vakolatdíszek, beléjük faragott „áldással”: „Itt nyújt az élet örömet, fájdalmat, tövist és rózsát”, üvegmozaikokkal, homokkő angyalokkal, hullámzó oromzattal, és a lépcsőházat és a homlokzatot egyaránt ünneplőbe öltöztető színes, Róth Miksa-féle ablakokkal, amik igazán különlegessé varázsolták a Sonnenberg-ház Epreskertre néző oldalát.

A kép a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár Gyűjteményéből

Csodájára jártak építésétől kezdve, túlélt mindent, háborút, ostromot, az utána következő, keserves évtizedeket. Csak az IKV pusztítását nem.

1957 az ominózus év, amikor a gyászos emlékű állami ingatlankezelő felújítás cím alatt szabályosan megtámadta a házat. Minden díszt levertek róla, a hullámos pártázatot le-és szétverték, továbbá sikerült egy, a ház stílusától és arányaitól teljesen idegen harmadik szinttel házgyári hangulatúvá silányítani az összképet, nem biztos, hogy ez volt a legfájdalmasabb lépésük. Hanem a színes, maratott, virágmintás, Róth Miksa-féle lépcsőházi ablakok tönkre tétele. A második emelet magasságában, a homlokzat közepén lévő ovális ablaktáblát az utcára kilökték, és mert az nem tört össze megfelelő hatékonysággal az aszfalton, a teljes brigád levonult, és munkáscsizmáikkal – nem csak szimbolikusan – darabokra törték a pótolhatatlan szecessziós mestermunkát. A virágmintás ablakok helyére narancssárga drótüveg került.

Most, ötven évvel a felújításnak álcázott példátlan pusztítás után egy agilis lakóközösség nemes célt tűzött maga elé: nem csak felújítanák híres házukat, hanem visszaállítanák az 1970-es ámokfutást megelőző állapotokat. Nincs könnyű dolguk, hiszen mára nagyrészt kihalt szakmák ritka képviselőit kell megnyerniük, és nem utolsó sorban a kivételesen magas költségeket társasházként előteremteniük. Az elveszett ablakokról csak rajzok állnak rendelkezésre, a stílusidegen legfelső szint elbontása pedig már nem lehetséges, de legalább a habos-szecessziós lépcsőházat félbevágó, házgyári lépcsőt lehet majd kiváltani egy, a műemléki környezetet kevésbé megbontó megoldással.

Minden elismerésem a civil kezdeményezésé, szívből kívánok nekik sok sikert. Sok ilyen közösségre volna még szükség Pesten, hogy visszakaphassa a város fénykorában nyert eleganciáját.