Városmajor utca.
Megbízhatóan zajos, koszos budai főútvonal, a hét minden napján végeérhetetlen kocsisor rontja a levegőt az itt lakók keserűségére. Sétálóknak helye nincs, akinek muszáj gyalog mennie, lehajtott fejjel rohan a dolgára. Pedig érdemes lenne felnézni és lassan, alaposan felmérni az utcát szegélyező házakat. Nem egyformák, sem stílusukban, sem méretükben.
Van itt rettentő, űrállomásra hajazó posta- és telefonközpont a nyomasztó sötétbarnát divattá erőltető nyolcvanas évekből, békésebb korokból itt felejtett napsárga neogótika fehér ablakokkal, és valódi főúri kastély is, melyet elegáns, századfordulós bérházak őriznek, mint óriás kapusházak, és bizony van még egy-két finom vonalú, eredetileg nyaralónak épült klasszicista villaépület is a nyugodalmas XIX. századból.
Ezen utóbbiak ünnepelt példánya a Barabás-villa, melyet pár éve a Hegyvidéki Önkormányzat feltámasztott félévszázados csipkerózsika álmából, meseszép felújítása példaértékű, ahogy az is, funkciója, feladata lett, amivel gazdagítja a környék kulturális életét. Ennek még a nagy festő is tudna örülni.
Annak kevésbé, ahogy a nagy valószínűséggel szintén Hild József által tervezett, Barabás házával szemben, vele egyidőben, az 1840-es évek első felében épült Városmajor utca – régi számozás szerint – 39/b alatt szomorkodó klasszicista nyaraló-villa most kinéz. Pedig a Városmajor utcai villa nemcsak a szomszédos Barabás-villára hasonlít, hanem Hild József saját maga számára 1844-ben a Budakeszi útra tervezett házára is. Ezt, a Városmajorba emelt házat megemlíti a Honderű című korabeli lap, „finom ízlésű”-ként jellemezve azt.
Az utca felé néző falak ma szürkék, szomorúak. Olyan szürkék, hogy még aki keresi az épületet, az is nehezen talál rá. Beszédes méretű, hosszúkás ablakain a zsalu – ahol még megvan – vastagon poros, látszólag sok éve nem nyitotta ki senki.De az igazi meglepetés a ház kerti frontja. A Városmajor teniszpályái mentén valamikor a hatvanas években kaszárnyaszerű bérháztelep épült – erős kontrasztot képviselve a háttérben húzódó villasorral, amiknek hátsó frontja csak innen, a sokemeletes háztornyok kertjéből láthatók.
A kora tavaszi természet még nem fedi el teljesen a kerti front klasszikus eleganciáját. A ház nem nagy, de a felvezető néhány lépcső, a jellegzetes oszlopsor, a magas ablakok fa zsalugáterei magas termeket sejtenek a barátságos terasz mögé – egykor békés, boldog otthona lehetett a neves építészt felfogadó, sejthetően tehetős családnak.
A házat hátulról egy tekintélyt parancsoló, nemes tiszafa őrzi s védi a hívatlan bámészkodóktól, így nehéz megítélni, milyen lehet a pontos műszaki állapot. Szembeszökő átalakítás nem látszik – kész csoda – azonban, bármilyen szép, érdekes épületek veszik körül, túlságosan körbeépült a XX. században ahhoz, hogy ma, a XXI. elején eredeti szépsége érvényesülhessen.
Azért jó lenne életet látni benne. Így olyan, mint egy szomorú, öreg bácsi, akit senki sem szeret már. Elnézegetik egymást az öreg tiszafával, beletörődött már rég a szürke, szocreál lakótornyok látványába – amiknek kedvéért valószinüleg az ő kertjét kurtították meg – és várja sorsa jobbra fordulását. A nagyon régi házaknak sokszor rossz, vagy teljesen hiányos az alapozása. Lehet, ennek tudatában egy jó nagy esős vihart vár az öreg ház türelmesen, hogy úgy 170 évnyi kalandos élet után végképp az enyészeté lehessen.
Forrás: http://www.okotaj.hu/szamok/02/korny5.html
0 hozzászólás